Pintácsi Viki blogja

Egészen furcsa gondolataim vannak mostanság és nem mondhatnám, hogy jó kedvem van tőle. Mindenkitől elnézést kérek, aki a szokásos vidám és vicces hangvételű írást várja tőlem, de valahogy ez most nem megy. A környezetemben folyamatosan azt látom, hogy az emberek kivetkőzve abból az önmagukból, amelyet én eddig makulátlanul az övékének hittem, egésze furcsákat cselekszenek. Olyan ismerőseim, akik közül néhány őszinteségéért vagy lojalitásáért a tűzbe tettem volna kezem, egy-egy náluk felejtett értékes tárgyam visszakérése okán kezdeményezett hívásomat gyakorlatilag napok, sőt adott esetben hetek óta nem fogadják. Azon gondolkodom, vajon miért nem? Nem bírják a hangfrekvenciám? Elveszítették, amit kölcsönadtam nekik? Netán nem akarják visszaadni? Érthetetlen. Aztán akad olyan is, akitől nem szeretnék visszakérni semmit, csupán váltanék vele néhány szót… ő sem veszi fel. Néhány napig. Aztán egyszer csak hív, amikor szüksége lenne tőlem valamire, s persze fogalma sincsen, hogy én korábban többször kerestem. Előfordult, hogy egy ismerősöm azt ígérte, velem és a gyerekekkel tölti a délutánt, de hirtelen felhívott, hogy rosszul van, autóba sem bír ülni, napoljuk a talit. Sebaj, gondoltam, s jobbulást kívánva letettem. Jót buliztunk a játszótéren a gyerekekkel, majd hazafelé az a bizonyos ismerős előttünk állt a kocsijával a lámpánál, s mobilon „csacsogott”. Egy másik esetben tisztességes munkám elvégzését nem akarták még hónapokkal később sem kifizetni, majd a végén még a fejemhez vágták, hogy örüljek, hogy egyáltalán csinálhattam, sőt még én tartozom nekik, s amúgy be is fognak perelni!!!

Azt hiszem, elveszítettem a fonalat… az egész világgal. Nem értem, mi történt az emberekkel! Már nem lehet megbízni senkiben, s néha érthetetlen okból hazudoznak egymásnak, akár még a jó ismerősök is. Azt veszem észre, hogyha valaki nem elégedett magával, megpróbálja a másikat lehúzni, rosszabbnak titulálni, mint amilyen, s azt hiszi, úgy majd jobban érzi magát. Vajon tényleg jobban érzi?

Lehet, hogy burokban éltem idáig… vagy csak normálisan. Töröm a fejem, hogy vajon én rontottam-e el valamit? Vajon csak én érzem-e azt, hogy az állítólagos válság óta az emberek nemhogy összetartanának, csoportos nyaralásokkal, ötletes közös munkákkal, főzésekkel könnyítenék az életüket, inkább ott tesznek be a másiknak, ahol tudnak és a tisztesség, az egyenesség és az emberség már nem számít.

Érdekes, hogy ha bárhol megemlítem, hogy három gyermekem van, mindenki sajnál vagy szó szerint „lesajnál”, hogy jézusom, hogy bírod? Hát miféle világ az, ahol a gyermek nem áldás és öröm, hanem kín és kínlódás, amit ki kell bírni vagy túl kell élni? Azt már csak félve merem megemlíteni, hogy a férjemen, apósomon és anyósomon, valamint egy kedves állatszerető szomszédasszonyomon kívül gyakorlatilag mindenki hülyének néz, mert befogadtam egy a bölcsőde lépcsőjén riadtan fekvő csodaszép kis husky kutyust. Vállaltam a kockázatát, hogy megesz, megfertőz minket, hogy szétszedi a kertünket, hogy miatta ezt vagy azt nem tehetjük majd meg. Ahol két kiskutya elfér, elfér egy harmadik is. Persze nem fogok menhelyet nyitni… bár, ha a lottó ötösön filózok, a vidám gyermekkórház után mindig a kutyaotthon a második álmom. No, de nem akarok elkalandozni, így is sokat írtam, s bár tényleg kissé elkeseredtem az emberek hozzáállásán, azért jó lenne tudni, hogy ez csupán magyar sajátosság vagy világtendencia?

Mindenesetre én valójában nem panaszkodhatok, hiszen még maradtak barátaim! Igaziak! És talán már az is nagy dolog, hogy semmiféle kényszer vagy érdek nem tart a férjem mellett, egyszerűen szeretem. A gyermekeim meg nemhogy nem terhesek számomra, hanem alig várom, hogy délután értük mehessek, s együtt biciklizzünk, kutyát sétáltassunk, táncoljunk, énekeljünk, bohóckodjunk, sétáljunk, sütizzünk vagy kimenjünk a pusztába ordibálni (a feszültség levezetésére szolgáló öncélú üvöltözés). Nem szeretem, ha edzésük van vagy valami foglalkozás, mert akkor kevesebbet lehetünk együtt. Azt is utálom, hogy vége van a nyárnak, mert ha gondoltam egyet, bepattantunk a kocsiba és lementünk az unokahúgomékhoz Siófokra, csak úgy dumálni, meg fürdeni egyet. Mostmár csak a hétvégék maradtak, a gyerekek pedig olyan gyorsan megnőnek, folyton azt érzem, hogy többet szeretnék kapni belőlük, mert annyira szalad az idő és egyszer csak már itt sem lesznek…

Arra gondolok, vajon ők érzik, hogy más a világ? Ha azt remélem, hogy nem, akkor az azért ijesztő, mert azt sem szeretném, hogy ez legyen majd számukra a természetes… még olyan kicsik, egyelőre maradjon az a jó kis burok

Avagy anya átlépi önmaga határait

Minap azon töprengtem, hogy általában az idő – amikor olyan dolgokkal van tele, amelyek nehezünkre esnek – lassan múlik el. Nekem viszont ez az idei nyár úgy telt el, mintha zsinóron húzták volna. Szumma szummárum: élveztem. Két nagyobb gyermekem már iskolás, Anka most ment ötödikbe (Jézusom, öregszem!), Viktor, az én „kicsi” fiam is már a másodikat kezdte. Az már csak hab a tortán, hogy az ici-pici, nemrég született Zolna babám is elkezdte a bölcsődét. Szóval, a nyarunk arról szólt, hogy négyesben jöttünk-mentünk, s élveztük egymás társaságát. Be kell látnom, az anyaság nagyon sok mindent megtanít nekünk, és sok esetben képesek vagyunk átlépni saját határainkat. Megtanultam normálisan biciklizni, s sosem hittem volna, hogy merem majd vinni magam mögött a gyermekem a biztonsági biciklis ülésben, mert megrémiszt a magasan fekvő súlypont miatti imbolygás. Még mindig megrémít, de le kellett küzdenem, különben kislányom örökre általam toligált triciklibe kényszerült volna, nem beszélve arról, hogy a nagyok megőrültek a lassú tempónktól. Ezzel a sebességgel egyébként is órákig tartott, míg bárhova is eljutottunk. Most már azonban kihúzom magam, tökös anya vagyok, elbírok a plusz 13 kilós csomagommal és az imbolygással. További hőstetteim is voltak ám a nyáron, például lóhátra is felpattantam, persze a lovas tempóm megmaradt azon a szinten, ahol még nem lobog a hajam. Gyermekeim ezzel szemben kész western hősökké váltak, felálltak a nyeregben és 10 perc után már ügettek is, ráadásul valódi western stílusban. Egy kósza shoppingolás eredményeként szert tettünk egy röplabda hálóra is, amely per pillanat keresztbe szeli a kertünket, de sebaj, hiszen a gyerekek imádják, és amikor rossz kedvem van, cseppet sem bánom, hogy kifüstölöghetem magam egy röpi meccsel. Az ő boldogságuk pedig határtalan, hiszen mit sem ér a játék, ha anya nincs velünk. Másik nyári kedvenc elfoglaltságunk volt, hogy kisétáltunk a mező szélére, ahol már senki sem hallott minket és artikulátlanul üvöltöttünk, amennyit és ahogyan jólesik. Ezt egy pszichológus ismerősöm javasolta, hogy általa a szorongásainktól és a dühünktől megszabaduljunk. Nálunk jól bevált, a gyerekek nagyon élvezik, de vigyázni kell, mert könnyen be lehet tőle rekedni. Anka lányom a nyár során egészen elmélyedt a sütés-főzésben, s bátran kijelenthetem, hogy már jó pár dolgot el tud készíteni, a múltkor például tzatzikit csinált a családnak, amíg nem voltam otthon. Nagyon finom lett, büszke vagyok a nagylányomra!

Megriadok saját gondolataimtól: mi anyák, valaha képesek vagyunk felfogni és elfogadni, hogy a gyermekeink felnőnek? Esténként végig szoktam járni a gyerekszobákat, mindenkit betakargatok, megpuszilok és büntetlenül piszkálgatok, macizok, mert az alvás első mély fázisában erre megvan a lehetőségem. Imádom a gyerekek kicsi lábait simogatni, s ezekben a percekben sokszor döbbenten konstatálom, hogy Anka lányom lába már majdnem akkora, mint az enyém, de nekem még mindig a kicsi bogaramé. Furcsa belegondolni, hogy néhány év és a pasija fogja masszírozni, pfúj! Na persze, elnéző és partner leszek a fiú ügyeiben, hiszen nem volt olyan rég, hogy tini voltam (dehogynem!), minden érzésemre emlékszem és igyekszem majd a lehető legjobban csinálni. Hogy sikerül-e…?

No, de ne szaladjunk annyira előre, hiszen ígértem, hogy mesélek az “Ünnepek dalai” című legújabb CD-m stúdió felvételeiről. Szó se róla, igazán kalandos időszak volt. Sokan szokták kérdezni tőlem, hogyan csinálok ennyi mindent egyszerre, miközben három rosszcsont aktív anyukája is vagyok? Hát úgy, hogy mindenhova viszem őket magammal. Ebből a szempontból nagy szerencsém, hogy nem kell, mondjuk egy irodában dolgoznom, ahova elég érdekes lenne, ha bevinném a gyerekeimet. Persze, alapjában véve hétköznaponként Anka és Viktor iskolában van, 3 óra körül szoktam értük menni, így délelőttönként csak Zolnus volt, aki elkísért a stúdióba énekelni, ő viszont rendszeresen. Sihell Ferry, aki a dalaimat írta és a stúdió felvételeket is készítette, teljesen “beleszerelmesedett” a kislányomba, aki azóta is imád oda járni, már messziről kiabálja, amikor leparkolunk, hogy: “Fáji, Fáji” (értsd: Feri). Így aztán előfordult, hogy egy dalt úgy énekeltem fel, hogy közben Zolna Feri ölében ült vagy a kezemben tartottam és izgultam, meg ne szólaljon, amíg a felvétel megy. Volt olyan is, hogy Feri felesége, Viki, aki egyébként a menedzserem is egyben, egy külső helyiségben megetette a főztjével a kislányom vagy rajzolgattak, amíg én daloltam. Nem mondhatnám átlagosnak ezt a helyzetet, sőt kijelenthetem, hogy nemigen láttam még hasonlót. Mindez azonban semmi ahhoz képest, amikor a dalaim közötti konferálásokat vettük fel, amit a két nagyobb gyermekem mondott fel a stúdióban. Az más súrolta a “diliház” fogalmát. Erről jut eszembe egy érdekes, nálunk gyakran előforduló eset. Amikor késő délutáni vagy kora esti időpontokban, üzleti ügyben valaki felhívja a férjem, rendszerint megkérdezi tőle: “Hol vagy?”, esetleg még tovább kérdez: “Játszóházban, óvodában, netán iskolában?!”. Kedves férjem, az edzett “Apcsi” pedig mosolyogva válaszol: “Dehogy, csak itthon, nálunk ez alapzaj…”. Nos, csak a gyermeki alapzaj miatt meséltem el ezt a történetet, hiszen, akinek egynél több gyermeke van, pontosan tudja, hogy számolni kell vele, sőt tovább megyek, meg lehet szokni! Így aztán, mi a stúdió felvételek során ebben az alapzajban dolgoztunk időnként, aminek elviselése részemről nem meglepő, viszont az, hogy Viki és Feri – akik bár aktív keresztszülők, de saját gyermekük nincsen – teljesen jól tudtak dolgozni így, azt hiszem, több mint amiért elég a “köszönöm”. Volt olyan, hogy nekem nem volt elég a saját három gyermekem, így aztán kölcsönkértem még kettőt, Viktor és Anka legjobb barátait, Cipriánt és Csengét. Na jó, nem azért, mert gyerek hiányom volt, hanem mert szükség volt gyermek kórusra. Aki kíváncsi, hallgassa meg őket a CD-n, szerintem igazán ügyesek voltak. Visszatérve a konfok felmondására, hát az nem semmi volt. Éppen szorított is minket az idő, így egy picit talán Feri is és én is feszültebbek voltunk, mint egyébként. Köztünk legyen szólva, mindketten a türelem szobrai lehetnénk. Zolna az éneklő helyiség ajtaján dörömbölt és kiabált, hogy “Anya, anya!”. Közben éppen Viktor mondta fel a mondatát, Anka pedig aktívan és hangosan unatkozott, hiszen ő már végzett és Viki éppen nem volt otthon, hogy segítsen, úgyhogy Ferivel ketten csináltuk az egészet… Nem mondom, hogy nem fáradtunk el a végére. De szerintem nagyon jó lett és a végeredmény ennél sokkal szörnyűbb eszközt is szentesítene. Hallgassatok bele: www.pintacsiviki.hu.

A “Mesebeli Karnevál” videót pedig a YouTube-on nézhetitek meg.

Szombaton lezajlott a lemezbemutatóm is, ami azért volt izgalmas számomra, mert gyakorlatilag néhány nap alatt kellett egy egész CD-nyi dal szövegét fejből tudnom. Igaz, én írtam a szövegeket, de ez nem jelenti azt, hogy egyből a fejembe is megy. És szerencsére nem az vagyok, aki órákig énekel egy dalt a stúdióban, úgyhogy az sem működik, hogy ott megjegyzem, mert annyiszor elhangzik. Szóval emiatt nagyon izgultam, de egy kedves barátom, Bóta István segített és a szövegekkel oldalt állt, így ha kérdőn néztem rá, súgta a következő sor első szavát… működött.

Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy megköszönjem mindenkinek, aki ott volt a lemezbemutató előadásomon, mert fantasztikusan sikerült! Ilyen sokan tán még sohasem voltak a Kenguru Babaáruház egyetlen buliján sem Dunakeszin. És azóta is mindenki, aki meghallgatta a CD-t, csak szépet és jót mondott. Szeretem ezeket a dalokat és tudom, hogy a titkom az őszinteség és a hitelesség. Igyekszem olyat csinálni, amiben tényleg hiszek, s olyan lenni, amilyen valóban vagyok. Istenem, de hát milyen is vagyok én? Fogalmam sincs. Honnan tudnám, hogy milyen vagyok, ha még azt sem tudom, hogy mi vagyok, ki vagyok? Ha megyek TV interjúra, rendszeresen kérdezik, mit írjanak ki titulusomnak? Énekesnő? Műsorvezető? Kismama-ruha tervező? Üzletasszony? Írónő? Hát, igazából ez mind-mind, de szinte senki sem gondol arra, ami nekem a legfontosabb: Édesanya! Hiszen ez a fő hivatásom, papíron is! Szóval, a helyes meghatározás: Pintácsi Viki, Anyuci… És te megértesz engem, mert te is az vagy! Köszönöm a megtisztelő figyelmet! Kellemes hétvégét kívánok!

Szeretettel,

Pintácsi Viki

Anyuci

2009-02-23, Hétfő

Ma leadtuk végre az új CD-m hanganyagát készen, keverve, cakkumpakk! Hihetetlen, megcsináltuk! Az viszont még hihetetlenebb, hogy szombatra a kezemben lesz, mindössze 4 munkanap alatt, péntek délutánra elkészül, borítóstul, celofánozva. Mennyire felgyorsult a világ! Nekünk ez persze most nagyon jól jött, hiszen eléggé elcsúsztunk időben. Miért is? Talán itt az idő, hogy számot vessek és visszatekintsek, hogyan is készült el ez a lemezanyag? Talán a legmegfelelőbb szó rá, hogy családias légkörben és felfogásban. Egy “normális” stúdióban és szerző-gárdával ezt így nem is lehetett volna…

Ferry, a zeneszerzőm, a kezdetekkor átküldött nekem interneten keresztül úgy 3-4 dalt, hallgassam meg, lőjük be a stílust. Nekem mind tetszett és ez egyébként később sem lett másképp, mert egyetlen szerzeményére sem tudtam volna azt mondani, hogy nem jó, sőt szuper! Az volt a kérésem, hogy azért, mert gyermeklemezt készítünk, még ne kezdjünk el prüntyögni, mert a gyerek nem hülye, csak kicsit kisebb nálunk. Arról nem beszélve, hogy saját tapasztalataim alapján azt kell, hogy mondjam, a gyerekek imádják a futó felnőtt slágereket, a 7 éves fiam tökéletes angolsággal énekli például, hogy: “I kissed a girl and I liked it…”, 2 éves kislányom meg utánozza: “Álákdi-it…”. Innentől nincs is mit hozzáfűznöm az ő zenei igényeikhez. Persze ezért szeretik a nekik való gyerekes zenéket is, mondjuk Mikola Pétert, de a nagylányomnak, aki 10 éves, már nem tudok dedósat “eladni”. Gyermekeim életkor és nemek szerinti megoszlása félelmetesen erős indíttatás volt arra nézve, hogy új lemezem dalaival mindhárom korosztálynak próbáljak megfelelni. Nem könnyű…

Hamarosan kialakult a fejemben, hogy mely ünnepeket tartom a legfontosabbnak, pontosabban, hogy a gyerekeknek melyek a legjelentősebbek? Ebből kiindulva az egyik első dalunk a farsangi volt, a “Mesebeli karnevál”. Instrukcióm Ferry felé csupán annyi volt, legyen a dal latinos, pörgős, amolyan tüzes. Érdekes ötlet egy gyermeklemezre, de szerintem nagyon jó lett a végeredmény és mivel a gyerekek nagyon szeretnek táncolni, imádják a beöltözést, ezért a témája és a hangvétele miatt a dal már eleve sikerre ítéltetett. De döntsd el magad, hogy tetszik-e? www.youtube.com/… (egy-két nap múlva megadom a pontos linket).

A dalban egyébként Viktor kisfiam főszerepet alakít, belkantós, erős hangját rögtön az első taktus során megcsillogtatja: “rumba!”. A többi édes gyermekhang lányomtól, Ankától, valamint barátaiktól Csengtől és Cipriántól származnak. Ciprián a klipben szereplő kisfiú, Viktor mellett…

Bocsánat, de mennem kell, mert Zolna kislányom megállás nélkül kiabálja: “Anya, jumba!”. Ami annyit tesz, indítsam el neki a laptopomon a videóklipet… na egye fene, mindent a gyerekért!

Hogy milyen kalandosak voltak a stúdiófelvételek, következő blog bejegyzésemben megtuhatjátok.

Üdv,
Pintácsi Viki